Lányi Ernő és Szabadka

lanyi erno sepiaLányi Ernő 1885 őszén került először Szabadkára mint színházi karnagy. Nem sokkal korábban nősült, és a budapesti zeneakadémián az előző évben szerzett diplomáján is éppenhogycsak megszáradt a tinta. Huszonnégy éve ellenére országosan ismert zeneszerző volt, több tucat kompozíciója már nyomtatásban is megjelent.

Ez a színházi évad a kevésbé sikeresek közé volt sorolható. A nézők, na meg a színészek is, sokat szenvedtek a hideg miatt a fűtetlen színházteremben, az igazgató pedig a már magával hozott adósságot az emberein próbálta meg behajtani, ami nem kis felháborodást váltott ki. Lányinak is valószínűleg csak egyetlen szép emléke maradt a Szabadkán töltött időből: 1886. április elsején megszületett első gyermekük, ifj. Lányi Ernő.

Szabadkáról Máramarosszigetre költözött a család, ahol ugyancsak színházi karnagyként működött Lányi [1]. De 1888-ban már Budapesten találjuk őket, amit Székesfehérvár, majd Eger követett. 1892 és 1900 között volt az egri főszékesegyház és az egri Városi Dalkör karnagya. A következő évtől kezdve pedig Miskolcon élt a család, ahol Lányi megalapította a zeneiskolát és sikeresen vezette az ottani dalkört.

1899 februárjában újra megjelent városunkban, ugyanis a Szabadkai Dalegyesület hangversenyt adott kizárólag az ő műveiből, amelyen Lányi Ernő aktívan részt vett mint karnagy és mint zongorista.

Gaál Ferenc halálával megüresedett a szabadkai zeneiskola igazgatói széke. 1907 elején megkezdődtek a tárgyalások e poszt betöltésére Lányival, aki végül is igent mondott és március elsején már le is tette az esküt a városi tanács előtt. Személyében egy tapasztalt és jó szervezői képességel bíró muzsikus kezébe került a város zenei életének irányítása.

Lányi még Miskolcon tartózkodott, amikor 1906 májusában részt vett Debrecenben a vidéki zeneiskolák igazgatóinak tanácskozásán, s aláírta a zeneiskolák megreformálásáról szóló memorandumot [2]. A szabadkai zeneiskolát a következő évben már ennek a dokumentumnak a szellemében igyekezett újjá szervezni, aminek az a lényege, hogy az addigi úgymond saját szórakozást szolgáló muzsikálás tanítása helyett a zeneiskolákban ezentúl magasabb szintű zeneoktatásnak, kiváló káderek nevelésének kell folynia. A városi tanács a Lányi által beterjesztett zeneiskolai szabályzatot 1908. április 30-án fogadta el [3]. A szabályzat legfontosabb pontja talán az, amely megköveteli, hogy a szabadkai zeneiskola tantervét össze kell hangolni az Országos Zeneakadémia tantervével.

Az új igazgató országos hírnevének köszönhetően ugrásszerűen megnőtt a lakosság érdeklődése a zenede iránt, a száz koronára megemelt évi tandíj sem riasztotta el a jelentkezőket: míg korábban a beíratkozottak száma ritkán érte el a százat, néhány év múlva már a háromszázat is meghaladta. A legtehetségesebb növendékek az igazgató osztályába kerültek, aki mellett mindössze négy tanár volt állandóra alkalmazva. Ne feledjük azonban, hogy abban az időben a hangszeres órákon akár hat növendék is részt vehetett egyszerre – s ez még haladásnak számított a korábbi tízhez viszonyítva.

Lányi mindent elkövet, hogy a zeneiskolának saját kottatára legyen, és hangszerre is annyit költ, amennyit csak lehet. S azt is kiharcolja, hogy az 1868 óta fennálló intézménynek végre saját épülete legyen. 1914 tavaszán költözik a zenede állandónak bizonyuló otthonába az akkor Eötvös, ma Strossmayer utcában.

Lányi arra törekedett, hogy a lehető legjobb pedagógusok tanítsanak az irányítása alatt álló intézményben. Tanártársaival igyekezett jó kapcsolatot kiépíteni, a növendékei pedig még évtizedekkel később is rajongva emlegették a nevét. Az ő keze alatt egyetlen tehetséges gyermek sem kallódhatott el, önzetlenül segített mindenkit, akiben a tehetség szikráját vélte felismerni.

Szabadkán 1874 óta mindig ugyanaz a személy vezette a zeneiskolát, aki a Szent Teréz-templomban a karnagyi teendőket látta el. Lányi is egyszerre volt iskolaigazgató és regens chori. A keze alá beosztott siralmasan kis létszámú templomi énekkart a zeneiskolában éneket tanuló növendékekkel töltötte fel, s a zenekart is igyekezett megerősíteni.

Hogy pontosan mikor költözött Lányi Szabadkára, azt nem tudjuk, csupán azt, hogy már 1907. áprilisának elején – talán 3-án – addig soha nem látott méretű zenekari hangversenyt rendezett: csak hegedűs 12 szorongott a színpadon! A 33 tagú zenekar Weber Bűvös vadászának nyitányát és Lányi Kuruc indulóját adta elő. Lányi saját szerzeményei közül a Kertem alatt kezdetűt a Szabadkai Dalegyesület énekelte, amely a Zách Klára c. melodráma előadásában is közreműködött, természetesen a komponista vezénylete alatt. Amikor a műsor utolsó száma is elhangzott – s ezt Csáth Gézától, az est egyik résztvevőjétől tudjuk – „a közönség valóságos tüntetést rendezett a szerző mellett, és újra kívánta hallatni a művet [mármint a Kuruc indulót]. [. . .] A közönség érezte – írja tovább Csáth – , hogy mindez valami új volt, s magunk is azt, hogy ez az előadás egy kultúrtörténti fordulópont Szabadka társadalmi életében [4].”

Lányi ezután hozzáfogott a városi zenekar szervezési szabályzatának kidolgozásához, amit a tanács el is fogadott, s ezáltal rendeződött Szabadka egyetlen zenekarának státusza. Ez a 23 tagú együttes a városban fellelhető összes valamire való zenésszel kiegészítve 1908. február 12-én előadta Schubert Befejezetlen szimfóniáját, Mozart Jupiter szimfóniájának I. tételét és Grieg Peer Gynt szvitjének két tételét – ez volt a Szabadkai Filharmónia első koncertje [5], amelyet a világháború kitöréséig még 19 követett. A filharmonikusok és karmesterük jó hírét nemsokára olyan művészek vitték magukkal, mint Vencell Béla, Szendy Árpád, Geyer Stefi, Bartók Béla, Hubay Jenő, Basilides Mária, Pablo Casals – hogy csak néhány nevet említsünk a zenekar szólistái közül. Bachtól a kortárs magyar szerzőkig terjedt a repertoárjuk. Lányi ezeken a koncerteken nemcsak vezényelt, hanem zongorázott is, ha a szólista történetesen zongorakíséretes művet kívánt előadni. A Filharmóniai Társaság hangversenyein több mint 150 mű hangzott el ez alatt a néhány év alatt [6].

Lányi Ernő a kortársak előtt elsősorban zeneszerzőként volt ismert. Még 1888-ban történt, hogy Sóhajtás című férfikarra írt kompozíciójával elnyerte az Országos Daláregyesület pályázatának első díját, amit számos hasonló siker követett, s a karvezetés terén is igen nagy tapasztalatra tett szert, még mielőtt Szabadkára került volna. Itt pedig egy lelkes kórus, a Szabadkai Dalegyesület már nagyon várta, hogy megérkezzen. Lányi alig néhány hét alatt olyan jól felkészítette a dalosokat, hogy az 1907 májusában Újvidéken megtartott versenyen első helyezést értek el. Két évvel később a Kecskeméten megrendezett országos versenyen ugyancsak elsők lettek a szabadkaiak, s 1912-ben a budapesti országos megmérettetésen sem volt kétséges, hogy melyik dalárdát illeti meg az aranyérem [7].

Sokrétű elfoglaltsága mellett Lányinak mindig maradt ideje a komponálásra: nyomtatásban megjelent szerzeményei között szerepel 36 kórusmű, több mint 100 dal, mintegy ötven zongoradarab, ezenkívül zenekarra írt kompozíciók, kamaraművek stb. [8]

Budapesten egyetlen egyszer – 1912. január 23-án – rendeztek neki szerzői estet a Royal Teremben. Az előadók Magyarország legjelesebb művészei voltak. A nagyszámú közönség lelkesen éltette a Szabadkáról érkezett komponistát, s a Zeneközlöny c. folyóirat is kedvező kritikát közölt róla, ebből idézünk: „Lányi művészetének legjavát dalaiban látjuk letéve [ . . .] Zenéje nemcsak kíséri, illusztrálja a szöveget, de gyakran bevilágít rejtekeibe, öntudat alatti értelmezését adja, és olyannyira rámutat legmélyebb jelentőségére, hogy nem egy dolgánál úgy érezzük, ezt így kellett, csak így lehetett megcsinálni [ . . .] Lányi nem állapodott meg egy bizonyos ponton, mint más beérkezettek, hanem együttérez a fiatalokkal és velük halad tovább [. . .] Művészete fontos etápja a magyar dal történetének [9].”

Szabadkai szerzői estjére itt-tartózkodásának tizenegyedik évében, 1917. május 12-én került sor.

Már beszéltünk Lányiról a tanárról és iskolagazgatóról, Lányiról a karnagyról és zeneszerzőről, Lányiról a zongoraművészről – egyébként más hangszerekhez is jól értett – , de még nem szóltunk Lányiról a népnevelőről. Mert hogy ő az is volt: a felnőttek zenei nevelését is feladatai közé sorolta, s erre jó alkalom nyílt a Szabad Lyceum felolvasó estjein. Az élő zenével gazdagon illusztrált előadásain lenyűgözően mesélt a háborús zenéről, a magyar műdal fejlődéséről, a görög zene történetéről stb. Az ő felolvasásai mindig telt házat vonzottak [10].

A csak vázlatosan bemutatott életpályából is láthatjuk, hogy mennyire sokrétű munkásságot fejtett ki Lányi, pedig nem örvendett a legjobb egészségnek.

A rendszerváltás következtében 1919 őszén a zeneiskola irányítását át kellett adnia az új igazgatónak, őt pedig nyugállományba helyezték. Karnagyi állását a Szent Teréz-templomban továbbra is megtartotta, és vezette a Munkásdalárdát, odahaza pedig magánórákat adott és fáradhatatlanul komponált. 1923. március 10-én mondott örökre búcsút a földi életnek. Az elhatalmasodott cukorbaj okozta a 62 éves művész halálát.

A bajai-úti temetőben álló síremlékét halála után öt évvel özvegye és két fia jelenlétében avatták fel. Lányi Ernő hamvai mostani helyükre 1941 május 28-án kerültek. Az ünnepélyes beszentelés után többek között Szabadka akkori polgármestere, Bárdos Lajos a budapesti Zeneművészeti Főiskola tanára, és Dunay Jenő a Dalos Szövetség elnöke mondott beszédet. Ugyanaznap este ünnepi hangversenyt tartottak a Magyar Olvasókörben [11].

Milyen volt Lányi? Egyik barátja, Dettre János, ilyen leírást ad róla: „Drága, finom öreg úr volt. Precieux modora a finomkodásra hajlott, nem volt benne semmi durva, semmi közönséges. Csodálatos tájékozottsága volt, sokfelé járt, sokat olvasott, maga is írt sokat. Csak fájtak neki a dolgok nagyon, befelé fájt az élet, el nem zsonguló fájással. Kinek, minek? – kérdezte sokszor fáradt mozdulattal [12].” Hát igen, ezt a kérdést már előtte is, utána is nem egy itteni művész feltette magának.

Na, de ne legyünk ünneprontók. Mi most azért jöttünk össze, hogy ne hagyjuk Lányi emlékét elveszni, hiszen Szabadkán ő – és itt most újra Dettrét idézem – „kultúrát teremtett a sivó homokon, s a közömbösségből kitenyésztette a lelkesedést [13].” Másként megfogalmazva: olyan nagy dolgokat vitt véghez Szabadka zenei életében, mint előtte és utána is – senki más.

Pekár Tibor